Képaláírás: Az apa levele. - Bruck Lajos festménye.

Ismertető szöveg: "Meg vagyon irva, hogy a férfi arcza verejtékével keresse a háza kenyerét. És ha közel nem találja, menjen el érte messze földre, és áldja jó végzetét, ha a tengeren túlra nem kell mennie.
Az alatt a jó öreg anya, kinek öregségére ő lett az egyetlen támasza, a szép fiatal asszony és az eszmélni kezdő kis ártatlan gyermek napról, napra számlálják az órákat, ha jön-e már ? Oh bár csak jönne, arczán a vigasztalás derűjével, hogy leolvashatnák róla, még mielőtt szólna, hogy nem járt hiába, elérte czélját s most már ismét lesz ereje tovább vinni azt az életet, mely a szegény embernek sokszor olyan nehéz teher. Oh csak ne hozná vissza homlokán azokat a redőket, a melyekkel útnak indult, a mikor elváltak.
Minden reggel, mint valami uj szülött, megjelenik lelkökben a remény, hogy ma lesz a napja, a mikor visszatér; hisz már rég itt kellene lennie. S minden este el kell temetni reményüket s nehéz sóhajtással hajtani le fejüket az álomtalan párnára.
Végre, mikor már a szükség is beköszönt, megjön, - nem az, a kit vártak, hanem egy levél. Nagy pecsét van a közepén, körül karikázva a posták bélyegeivel, sok állomáson kellett keresztül mennie, mig ide érkezett.
Vájjon mi van benne? Vigasztalás-e vagy szomorúság, öröm-e vagy bánat ?
A két asszony nem tudja kibetűzni. Egyiket se járatták iskolába; mert egy az, hogy nem is volt közel, más az, hogy ha közel lett volna is, nem volt miből. A harmadik meg az, hogy még akkor az volt a felfogás, hogy asszonyfélének elég, ha annyi esze van, hogy az eső elől a csurgó alá ne álljon.
Milyen jó lenne most, ha azt a levelet el tudnák olvasni. De hát az a piczi csak nem tudhat többet, mint a két szüléje s ugy találja, hogy az egész levélen a legfontosabb az a piros pecsét a közepén.
Bizony nincs itt más mód, mint meglesni az iskolás gyerekeket, a mint hazafelé eresztik s beszólítani közülök valamelyik lánykát, a ki segítsen a nagy bajon s aztán ne vigye mindjárt hirré, ha olyas valami lenne a levélben.
Ugy is tesznek. A szomszédék lánykája okos, jóra való kis lány. Meg is teszi szívesen, hogy végig húzva ujját a levélsorokon, nagy nehezen kisillabizálja, a mi ott irva van. Nem valami sok örömet hirdet szegény. Az asszonyok aggodalmasan, szomorúan figyelő arczából leolvashatni a levél tartalmát. Küzdésről, szenvedésről ad hírt, a min a szegény apának végig mennie kellett s a minek, ugy látszik, még mindig nincs vége.
Maga az ölbeli gyermek is elfeledte mosolyát, s nagy, kerekre nyitott bámuló szemekkel néz a kis fölolvasóra, és hallgatja, mit hoz ki a levélből, melynek borítékát a kezében szorongatja."
(Forrás: Vasárnapi Ujság, 1884. december 28.)