Képaláírás: Ovid

Ismertető szöveg: "A víg czimbora, asszonyok és férfiak kegyencze, társaság dísze, császári udvar kegyeltje - egyszerűen száműzetik, az akkor ismeretlen világ egy legfélrébb eső zugába a zajos emberből szomorú legény lett: s a szerelem és lelkesedés lantján v hur maradt meg, a szomorú visszaepedése: az elégiáé. Mi volt bűne? ma, majdnem két ezer év múlva sem tudni bizonyosan, olyan jól elrejtett udvari titok volt az, az Augustus Caesar titka. Hogy szerelmi bün játszott a dologban, kétségtelen. Ovid maga követte-e el, talán a császár húgával vagy épen lányával vagy véletlen és akaratlan tanuja lön, hogy a császár feledkezett meg magáról, és pedig oly módon, a mint még császároknak sincs megengedve: isten tudja." (Forrás: Vasárnapi Ujság 1881. 28. évf. 29. sz. julius 17.)

Költészete közvetlenül a Cornelius Gallus munkássága nyomán kivirágzó római szerelmi elégia első klasszikusaihoz, Tibullushoz és Propertiushoz kapcsolódik: a hellenisztikus példaképek, főképp Kallimakhosz nyomán, részben a római előzményeket (Catullus) is folytató, de a maga nemében újszerű műfajjal kezdődik meg ismert műveinek sora. Szerelmi elégiáinak még húszéves kora előtt megkezdett sorozatát Amores címmel adta ki öt könyvben, a gyűjteménynek második, három könyvre rövidített, de új versekkel is kibővített, i. e. 1 körül közreadott, 49 elégiát tartalmazó változata maradt fenn. Egy Corinnának nevezett, legalábbis jórészt képzelete által teremtett lányhoz címezte a gyűjteményt. Már az Amores első kiadása az egykorú Róma vezető modern költőjévé avatta azokban a művelt körökben, amelyek Augustus új aranykort hirdető, a római múltat felmagasztaló és a birodalomnak alávetett népek számára az örökkévaló impérium békéjének áldásait ígérő propagandaszólamait félrevezetőnek érezték, mert a császári politika igazi megnyilvánulásai ellentétben álltak velük. (Forrás: Wikipédia)