Képaláírás: Miani.

Ismertető szöveg: Giovanni Miani velenczei származású olasz, ki 1810-ben született. Ragyogó képzelő tehetséggel volt megáldva, de élete viszontagságos és zaklatott vala. 1848-ban ő is az olasz függetlenség bajnoka lévén, a forradalom leveretése után menekülnie kellett hazájából és azontúl életét s vagyonát a Nílus forrásai rejtélyének kikutatására és lehető megoldására szentelte. A sok költséges utazás által vagyonilag nemsokára tönkre jutván, elefántvadászattal szerzett magának jövedelmet s 100 katona és 150 teherhordó élén 1859-ben azzal a komoly elhatározással indult el nagy útjára, hogy a Níluson e folyónak egészen a forrásáig felhatol. Már csak körülbelül 60 mfidnyire lehetett az Albert-Nyanza tavától, midőn megrémült kísérete határozottan megtagadta a tovább menetelt. Képzelhetni lehet a nagyratörekvő utazó elkeseredését, midőn czélját ily váratlanul meghiúsulva kellett látnia. Nevét egy óriási tamarind-fa kérgébe véste ott, a hol az Uniame folyó a Fehér-Nilusba ömlik, s akkor megszomorodott szívvel visszafordult. E fát az ottani bennszülöttek és utazók ma is "Miani fája" név alatt ismerik és minthogy ez volt az a legtávolabbi pont, melyig a derék velenczei utazó 1860-ban Gondokoróból (ma Izmailia) a Níluson fölfelé haladva eljutott, s melyet azután Speke s későbben Baker is visszautazása alkalmával fölkeresett, némi tekintetben földrajzi jelentőségű ponttá lett az.
Visszaérkezése után Miani a khartumi állatkert igazgatójává lett, de hírt vévén 1871-ben Schweinfurth barátja utazásának meglepő eredményeiről, ismét elhatározta, hogy útra kel s tovább fog hatolni Afrika belsejébe, mint Schweinfurth. Azonban egy tűzvész az ő utikészletét is elpusztította, mint barátja növénygyűjteményének nagy részét, ö maga pedig a bennszülöttek foglyává lett. Később egy karaván kiszabadította, de a fáradságtól kimerülve a monbuttuk földjén elhunyt. (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1877. márczius 4.)