Képaláírás: Egy tábori lelkész az almai csatában.

Ismertető szöveg: Alig kezdődött el az almai ütközet, a francziák főtábori papja alól ugy kilőtte egy goromba muszka golyó az ő jól abrakolt virgoncz paripáját, hogy a bátor szivü atya nagyon is meggyőződhetett róla, miszerint minden hibája nélkül gyalog huszárnak lön degradálva, a mi neki épen nem volt inyére. A szerencsétlenség Canrobert tábornok közelében történt, a kinek részvéte ennyiből állott: "Gonosz eset biz ez tisztelendő atya! de más paripát nem adathatok, tehát a viszontlátásig" és azzal tova lovagolt, a derék lelkész pedig köszönettel vette ezeket a szép szavakat.csak azt az egyet sajnálta, hogy nincsenek azoknak ollyan gyors lábai mint az ő elesett Pejkójának, s nem lehet rajtok olly gyorsan tova iramlani , mint a tábornok ur telivér csataménjén. De a kinek esze és szive helyén van, ritkán szorul az meg jó tanács dolgában,melylyet közönségesen a maga fejétől és a körülményektől szokott kérni. Igy tőn Parabére atya is.
Nem volt mulasztani való idő, a csata tüzesen folyt, az ágyuk bömböltek, a puskák ropogtak, kard, lándzsa csattogott, minden perczben szaporodott azok száma, kik a halál országába sietnek, tehát a derék atyának is sietnie kelle oda, hol a halál kaszál, hogy lelki vigasztalást nyujtson a haldokló bajnokoknak. Nem is gátolta egyéb utjában csak egy meredek hegy, és kissé jó husban levő állapota. Illyen körülmények között sok fejtörés helyett felkapott a tisztelendő ur egy épen a csatába siető ágyura, azt monda a tüzéreknek: "velem ne törődjetek, hanem hajtsatok gyorsan oda a hol szükség van reánk" és bőséges golyózápor közben csakhamar elérkezett a buzgó lelkipásztor, ollyan helyzetben, a mint le van rajzolva oda, hol bőven volt alkalma megsebesült vagy haldokló vitéz hiveit vigasztalni, s a szent hit végadományaiban részesiteni az örök béke honába költözőket.
Nem megvetendő példa azoknak, kik olly huzamosan és ünnepélyesen szoktak készülődni, bármilly nagy és sürgetős reájok a szükség, hogy mire megérkeznek, szomoruan igy fogadtatnak: már késő! (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1855. február 25.)