Képaláírás: Elfogott szocziálista zavargók.
Jantyik Mátyás rajza.

Ismertető szöveg: A törvény elébe.
Életkép.
Sem Kis Péter, sem Nagy Pál, de még Zöld János sem hitték volna soha, hogy őket valaha fegyver közt kisérjék végig a falun.
Pedig bizony úgy lett az; annak is eljött a napja; egyszer csak a csendőrök, a katonák közrekapták ő kelmöket s elvitték oda, a hova sohase kivánkoztak, be a városba, a törvénylátó urak elébe.
De hát furcsán forog a világ s olyanok esnek meg benne, a mit meg sem álmodott volna az ember.
Lám, Kis Péterék is nyáron eljártak aratni, napszámba, télen is akadt olykor egy-egy kis dolog s éldegéltek szépen, egyik esztendőben jobbacskán, a másikban szűkebben. De hát bele nyugodtak, azt gondolván, hogy így kell ennek lenni, így volt mindig s így is lesz. Egyszer jó esztendő, máskor szűk, egyszer hopp, máskor kopp, ez a világ rendje.
Irást, könyvet nem sokat olvastak, a biblián kivűl régi történeteket, históriákat s úgy elgyönyörködtek rajta vasárnaponként, meg a téli estéken, a mi azokban irva volt.
Hanem hát egyszer haza jött a Bacsó Pál fia Budapestről, a hol valami gyárban dolgozott s nagyon furcsa dolgokat kezdett beszélni. Azt mondta, hogy minek annak az uraságnak húszezer hold föld, mikor a szegény embernek egy sincs. Nem okosabb volna azt felosztani? Igy aztán mindenkinek lenne. A napszám is kevés, minek dolgozik a szegény ember annyiért, mért nem beszélnek össze s akkor aztán egy akarattal azt mondanák, hogy nem megyünk ennyiért, hanem annyiért, a hogy mi megszabjuk! Ha pedig az uraságnak nem tetszik, hát munkálja meg maga a birtokát, majd meglátjuk mire megy! A munkás az úr, nem a birtokos. Igy kell ezt megérteni, emberek!
Eleinte csak nevették a Bacsó beszédét s azt mondták rá, hogy bolond. De volt mégis, a ki gondolkozóba esett rajta; csupa jó lenne biz az, úgy lenne igazság a földön.
Egyszer meg Bacsó valami ujságokat kapott Budapestről; abban voltak még csak különös dolgok. Eljárt vele malomról-malomra, házról­házra s úgy olvasta, úgy magyarázta.
Nem sok idő telt bele, már akkor itt is, ott is mondogatták, hogy mind csupa igazság az, úgy van az; különben hát nyomtatásban is van, ha igaz nem volna, ki sem engednék nyomtatni. Sok az adó, nagy a teher, kevés a kereset, mind csak úgy lehetne ezen segíteni, a hogy az az ujság mondja.
Egyszer meg vendége érkezett Bacsónak, olyan úrféle. Sokat súgtak-búgtak együtt, esténként tiz-tizenöt embert össze is hivtak hol Bacsóékhoz, hol máshová s az idegen úrforma nagy magyarázatokat tartott. Nagyon sok czifra szó volt a beszédében, de annyit ki lehetett belőle érteni, hogy a mostani világ sorsa nem jól van, változtatni kell rajta. Szervezkedni kell, szocziálista-egyletet kell alakítani, meg a mi fő: tagsági díjakat gyűjteni, 5 krajczárt, 10 krajczárt, vagy a hogy lehet.
A sok beszédnek lett is foganatja, mind jobban zúgtak a faluban, egyre többen helyeselték, a mit az ujság irt.
Megalakult a szocziálista-kör is, holdvilágon mind többen esküdtek bele, kivált, a mint hire terjedt, hogy nagyon hatalmas urak is a munkás nép mellett vannak, csak épen azt kivánják, hogy szervezkedjenek, minél jobban szervezkedjenek. Akkor aztán majd lesz "valami".
Kis Péterek is beállottak az egyesületbe és utóvégre már ők lettek a vezérek. Egyszer fel is hivták őket Budapestre, a hol sok mindent láttak, sokat hallottak, nagy urakkal beszéltek s mint bizonyost hirdették otthon, hogy csakugyan lesz "valami", csak épen össze kell tartani.
Eljött aztán az aratás ideje, de Kis Péterék nem mentek el, kiállottak ugyan szokás szerint a piaczra, de nem vállaltak munkát. Nem a világért sem. Kimondták, hogy ennyiért mennek s ha a gazda kevesebbet igért, még csak szóba sem állottak vele, hanem máskép igazították szájukban a pipát s félre fordúltak, mintha nem is hallanák a szót. A gazda pedig máshonnan keritett nagy nehezen aratókat. A Kis Péterék zsákja meg üresen maradt.
Mikor aztán bekövetkezett a tél, nem volt mit enni s még igazabbnak mutatkozott, hogy nem jó a világ. Jól mondták a budapesti elvtárs urak, jól irja az újság. Ne hagyja magát a ki ember, a ki igaz czuczilista!
Hát nem is hagyták Kis Péterek, utóbb már a piaczon nagy gyülést tartottak, pedig a hatóság nem engedte meg. Csakúgy zúgott a sok mindenféle fenyegetőzés, hogy majd így lesz, meg úgy lesz. Éljen a czuczilizmus!
Egyszer aztán trombitaharsogás, dobpergés verte fel az utczákat, nagy csapat katona érkezett s egész sereg csendőr.
Sorra vették a vezérek házait, s bizony fegyver közé került Kis Péter is, Nagy Pál is, meg Zöld János. Elől két csendőr, hátul két katona, középen a vezérek.
Most már menjünk be, arra a törvényszék felé! A keritések mögül szomorúan s megdöbbenve nézik lányok, asszonyok a különös menetet, a vezérek pedig azt gondolják magukban, hogy bizony még sem egészen úgy lesz az a dolog, a hogy az az újság, meg a pesti elvtársak hirdették!
A hűvös szél megrezgeti egy kicsit azt a kaszát, a melyik az egyik padláslyukon ki van dugva, mintha azt kérdezné: vajjon visszakerültök-e szegény emberek, mire én rám kerülne a sor? Lám, együvé teremtett minket az Isten, minek hallgattatok a lázító beszédre! Hiszen ha nehezen is, de tisztességesen megéltünk együtt eddig is; nem förödhet mindenki tejben­vajban. Nem az a világ rendje. Azon pedig ti nem fordítotok. Jertek vissza mielébb, ne egyen itt engem se a rozsda!
Bizony, kerüljenek is haza Kis Péter uramék, azután lássák be, hogy hibáztak, - a mi hát megesik akárkin - lássák be, hogy az Isten teremtett szegényt és gazdagot, kell annak mind a kettőnek lenni; úgy is volt, eddig is, úgy is marad mindig. Baj van, az igaz, sok; de hát nem így kell azt gyógyítani, így csak még mérgesebb lesz. Azt se irigyeljük, ha másnak többje van, mert bizony nem abban áll az igazi boldogság s mindig több elégedettebb ember akad a kunyhókban, mint a palotákban, a népnek pedig az a legnagyobb ellensége, a ki annak nyugodalmát teljesíthetetlen vágyak költésével felzavarja. (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1898. márczius 6.)