Képaláírás: Fehér szamárkenyér egy darázzsal.

Ismertető szöveg: A fehér szamárkenyér (Echinops sphaerocephalus) a fészekvirágzatúak családjába tartozik. Évelő, 50-200 cm magas, erős orsógyökérrel és felálló egyszerű vagy felső részben kevés ágú szárral. Szára barázdált, a levelek fonákával együtt fehéresen gyapjasan molyhos és a csúcs felé a levelek felső lapjával együtt mirigyszőröktől enyvesen érdes, pelyhes. Alsó levelei nyelesek, a többiek szárölelő vállal ülők, tojásdad-hosszúkásak, szárnyasan szeldeltek, újból tagolt nagy karéjos szeletekkel. A levélcimpák erős szúrós tüskében végződnek. Virágzata hosszú kocsány csúcsán gömbös, 4-8 cm széles. Ebben a gömbvirágzatban minden virágnak külön fészekörve van. Külső fészekpikkelyei kb. 2 cm hosszúak (majdnem olyan hosszúak, mint a virág), lándzsásak, szálkás hegyűek, rojtos-pillás élűek, a belsők szív alakúak. A virág fehér, a termés 7-8 mm hosszú, bóbitája rövid, hártyás, rojtos korona. Erdőszéleken, alföldi tölgyesekben, cserjésekben, erdőirtásokon, utak mellett, töltéseken, száraz romos helyeken, legelőkön él. (Forrás: terra.hu)

A hétköznapi értelemben vett darazsak néven rendszerint a társas redősszárnyú-darazsak vagy valódi darazsak (Vespidae) családjába tartozó hártyásszárnyúakat nevezzük. Néhány centiméteres, sárga-fekete csíkokkal mintázott rovarok, melyek nyugalomban szárnyaikat hosszában összehajtva tartják a test két oldalán. Euszociális állatok, fullánkjuk és mérgük van, közeli rokonai a méheknek. Fészkeiket faodvakban, földi lyukakban, vagy akár épületekben (pl. padláson) építik. A nőstények, melyek képesek a reprodukcióra, a szaporodási időszak végén bújnak ki a sejtekből. A kolóniában egy királynő és sok (akár több ezer) dolgozó él. Közvetlen környezetünkben leggyakrabban a kecskedarázzsal találkozunk. A darázscsalád igen mozgalmas életet él napközben, de szürkületkor behúzódnak a fészekbe, s ott éjszakáznak. Az embert is megtámadhatják, mivel veszélyeztetve érzik magukat általa. Ha megpróbáljuk elhajtani, hadonászunk, csak rontunk a helyzeten. A legveszélyesebb hazai rovarfaj a lódarázs (Vespa crabro), fészkének megbolygatására a kolónia életveszélyes támadással reagál. Nem minden darázs él társadalomban. Vannak ugyanis magányos darazsak. Ők termetre kisebbek, mint közösségi társaik, és fészküket elsősorban növények száraiba építik ki. A kialakított fészekbe megbénított rovarokat hordanak, és ezekre petéznek rá. A később kikelő lárvák ezekből táplálkoznak. Tavasszal felébrednek és elkezdik a fészeképítést. Ezek lehetnek 10 - 80 cm nagyságúak, s egy-egy fészekben több ezer darázs is tartózkodhat. A fészkek sejtek sorozatából állnak és mindegyik sejt egy petét kap az új királynőtől. A lárvák másfél hónap alatt nőnek munkára, harcra kész dolgozókká, nagyjából július hónapra. A darazsak több utód generációt hoznak a világra a telep élete alatt, mivel egyre nagyobb és nagyobb a dolgozó nőstények száma. A dolgozók növelik a fészek nagyságát, újabb sejteket adnak hozzá, etetik a lárvákat. A darazsak csípésükkel, fullánkjukon keresztül juttatják a méreganyagot áldozatukba, így az emberekbe is. A csípés során bejutott méreganyag bekerül a kötőszövetbe, mely gyulladást okoz. A darázscsípés helye megduzzad, fájdalommal, viszketéssel párosul. Amennyiben a rosszullét jele mutatkozik azonnal forduljunk orvoshoz. A darázscsípés egyes emberekre nézve igen veszélyes, van akinél olyan allergiás következményekkel jár, ahol csak az orvosi segítség mentheti meg a pácienst. Különösen veszélyes a szemen vagy nyakon ért darázscsípés. A méreganyag legnagyobb részét acetilkolin, valamint alacsony (hisztamin, dopamin, szerotonin, kinin, noradrenalin), továbbá nagy molekulatömegű anyagok, így enzimek (kolineszteráz, foszfolipáz-A és -B, hialuronidáz, proteáz) és poliszacharidok alkotják. A méreganyag toxicitása a rovar táplálékától is függ, a fehérjét fogyasztóké a legmérgezőbb. (Forrás: Wikipédia)