Képaláírás: Farkasréti temető: 60/1-főút-2.

Ismertető szöveg: Marosán György magyar baloldali politikus volt, előbb szociáldemokrata, majd kommunista színekben, a két párt egyesülésének egyik legfőbb szorgalmazója volt. Eredeti foglalkozása péksegéd (a nagyváradi Steiner pékségben, elterjedt gúnyneve emiatt később "Buci Gyuri" volt). A proletárdiktatúra erőszakos alkalmazásának ideológusaként többek közt arról vált híressé, hogy az 1956-os forradalom idején és azt követően mindenkinél vehemensebben követelte, hogy akár lövetéssel ("Mától kezdve lövünk") is tartsák fenn a kommunista diktatúrát. Apja görög katolikus kántortanító volt. 1917-től a debreceni árvaházban nevelkedett. A román megszállás után egy időre Nagyváradra került át, mivel román származásúnak gondolták. Már 15 éves korában csatlakozott a munkásmozgalomhoz, 1927-ben a Szociáldemokrata Pártba (MSZDP) is belépett. 1939-ben főtitkárának választotta az Élelmezési Munkások Országos Szövetsége (1943-tól elnöke). 1941-ben tagja lett az MSZDP fővárosi vezetőségének. 1942-ben többedmagával megalapította a József Attila Emlékbizottságot. Ugyanezen év nyarán letartóztatták, de csak néhány hónapig maradt fogva. Az MSZDP vidéki szervező titkáraként folytatta a politizálást, de a német megszállást (1944. március 19.) követően újra letartóztatták és Nagykanizsára internálták. Szabadulása után pártkarrierje felgyorsult: 1945 augusztusáig országos titkár, majd 1947-ig vezető titkár az MSZDP-ben. Marosán a kommunistákhoz húzó szociáldemokraták közé tartozott: másokkal, így a húzódozó Szakasits Árpáddal szemben támogatta a párt egyesülését a Magyar Kommunista Párttal. Elnökhelyettese lett a két párt 1948. március 10-én felállított közös Politikai Bizottságának. A fúzió végül 1948 júniusában meg is történt, Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven. Az elnök Szakasits lett (ez azonban csak elfedte azt a folyamatot, amelyben a kommunisták valójában felőrölték a szociáldemokrata párt hozzájuk nem hasonuló részét.) Marosán a könnyen hasonulók közé tartozott. 1948. augusztus 18-ától 1949. július 1-jéig az MDP Budapesti Pártbizottságának első titkára volt, ezt követően 1950. augusztus 4-éig könnyűipari miniszter. Az MDP Központi Vezetősége 1950 májusától a párt Adminisztratív Osztályát is Marosán alá utalta. Két hónappal később, Rákosi Mátyás rémuralmának csúcsán mégis elérte a kommunistává lett szociáldemokraták sorsa: július 7-én az ÁVH őrizetbe vette. November 24-én első fokon, december 11-én pedig jogerősen is halálra ítélték, de később tárgyalás nélkül életfogytiglani börtönre enyhítették az ítéletet. 1956. március 29-én, a Szovjetunió Kommunista Pártjának a személyi kultuszt megbélyegző XX. kongresszusa után büntetését félbeszakították. Szabadulása után azonnal felajánlotta szolgálatait a párt vezetésének. A Központi Vezetőség július 18. és 21. közt tartott ülésén már Politikai Bizottsági taggá is választották, július 30-ától pedig a Minisztertanács elnökhelyettese lett. 1956. október 23-án, amikor az MDP Politikai Bizottsága a jugoszláviai látogatásról visszatérő Gerő Ernő első titkárral és Kádár Jánossal kiegészülve ülést tartott, Marosán mindenki mással szembehelyezkedve nem csak az egyetemisták (a MEFESZ) tervezett tüntetésének a betiltását követelte, hanem azt is, hogy fegyveres erők számára adjanak tűzparancsot. A forradalom idején egy ízben Nagy Dániellel, az Elnöki Tanács elnökhelyettesével együtt letartóztatta a Széna téri felkelők Márton Erzsébet vezette csoportja és az elfoglalt Maros utcai laktanyában kihallgatták. (Saját elbeszélése szerint nem volt kihallgatás, egy szakaszvezető egyszerűen elengedte őket). Amikor az irányítás Gerő Ernő kezéből Nagy Imréébe csúszott át, Marosánt kihagyták a párt vezetéséből. Marosán azonban a szovjetekkel szövetkező Kádár János oldalára állt és tagja lett Kádár kormányának, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak, illetve az forradalom idején átalakult kommunista párt, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának. Marosán a restaurált kommunista hatalom egyik legagresszívabb stílusú politikusa lett. December 8-án, miután Salgótarjánban hiába próbálta rákényszeríteni akaratát a helyi munkástanács küldöttségre, ő mondta ki a híres mondatot: "Mától kezdve lövünk", hivatalossá téve az új kormánynak azt a politikáját, hogy a legdurvább erőszakkal lép fel a tömegmegmozdulások ellen (a politikai döntést erről azonban nyilvánvalóan nem Marosán, hanem Kádár hozta meg). Salgótarjánban még aznap 131 áldozatot követelő sortűz dördült, a rákövetkező napokban pedig vidéki városokban egymást követték a sortüzek. 1957 februárjában gyakorlatilag Kádár János, az állampárt első emberének helyettese lett, amikor a Központi Bizottság (KB) adminisztratív titkárává választotta. Később újabb fontos posztot kapott: április 30-ától a Budapesti Pártbizottság Ideiglenes Intéző Bizottságának elnöke lett, később pedig a Budapesti Pártbizottság titkára. Ezután ismét kormánypozícióhoz jutott, május 9-től 1960. január 15-éig államminiszter volt. 1962-ben pártkarrierjében fordulat következett be: október 11-én és 12-én tartott ülésén a Központi Bizottság visszahívta Marosánt a Politikai Bizottságból, elvette KB-titkári posztját, sőt a KB-ból is kizárták. Formálisan még a következő évig az Elnöki Tanács helyettes elnöke maradt, de elvették "M" és "K" telefonját, kormányőreit és állami autóját. További támadások érték, miután Moszkvában 1964-ben részt vett a november 7-ei ünnepi felvonuláson. 1965-en kilépett az MSZMP-ből. Félreállítása a megtorlás korszakának végét és a Kádár-rezsim konszolidációjának kezdetét jelezte: Marosán fenyegetéseire, gátlás nélküli demagógiájára ekkor már nem volt szükség, ráadásul sokan Kádár ellenlábasát látták benne. (Valószínűleg maga Kádár is, akivel Marosán 1962-ben személyes összetűzésbe is került, amikor egy beadványban Kádár baráti kapcsolatait kritizálta.) 1968-ban Tüzes kemence címen önéletrajzi írást adott ki. Ennek második része, Az úton végig kell menni kiadását csak nagy nehezen engedélyezték, 1972-ben jelent meg. Még ebben az évben visszalépett a pártba. Ezt megelőzően a vezetés belső hatalmi harcai úgy alakultak, hogy Kádár gesztust akart tenni a régi keményvonalasnak, ezért 1969-ben megkeresték, hogy 1970. április 4-én (a "felszabadulás" 25. évfordulóján) kitüntetnék. Marosán visszautasította, mert nem személyesen Kádár kereste meg. Kádár ezután személyes levelet írt neki, még később további emlékiratai kiadásával kecsegtették. A következő két évtizedben több megemlékező írása jelent meg: 1979-ben Ember és kenyér, 1984-ben A mozgalom (1984), 1988-ban Nincs visszaút, 1989-ben A tanúk még élnek, majd Fel kellett állnom. Kritikusai szerint írásai nem tekinthetők komoly irodalmi műnek, hiteles kordokumentumnak még kevésbé sem. Nélkülöz minden tárgyszerűséget, saját magát álságosan eltúlozza, tisztára szeretné mosni gaztetteit. Komikusnak hatnak a leírt jelenetek, romantikába illő szélsőségekkel (ő mindig nagyon jó, mindenki más nagyon rossz). Szatirikus hangulat uralkodik el a könyvek olvasása közben azokon az embereken, akik ezt a kort jól ismerik. 1989 őszén Marosán ellenezte, hogy feloszlassák az MSZMP-t és nem is lépett át az MSZP-be, ehelyett a kommunista hagyományokat ápoló utódpárthoz csatlakozott. 1989. december 17-én ő nyitotta meg az immár Grósz Károly, Berecz János, Ribánszki Róbert és Thürmer Gyula nevével fémjelzett MSZMP XIV. kongresszusát. (Forrás: Wikipédia)