Normál kép: kerepesi_erkel_f.jpg   Méret: x Színmélység: Felbontás: ismeretlen
Nagy kép: kerepesi_erkel_f_nagykep.jpg   Méret: x Színmélység: Felbontás: ismeretlen
Kattintson az új ablakban való nagyításhoz! 
Click to enlarge it in a new window!

Képaláírás: Kerepesi temető: 29-1-6 [szobrász: Kallós Ede]

Ismertető szöveg: Erkel Ferenc zeneszerző, karmester és zongoraművész. Apja Erkel József tanító és egyházi karnagy. Nagyváradon, majd Pozsonyban tanult. Zenei tanítómestere Klein Henrik, kiváló képzettségű pozsonyi muzsikus. 17-18 éves korában házi zenetanárnak Kolozsvárra szerződött, itt került kapcsolatba Ruzitska Györggyel, Erdély zenei életének vezéralakjával. Zenei pályáját zongoraművészként kezdte, alkalmilag azonban vezényelt és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. 1834-ben mutatkozott be Pesten először, a következő esztendőben pedig véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Társaságnál működött mint karnagy. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került első karmesteri minőségben, ahol mintegy három évtizeden át zenei vezető és irányító szellem volt. Aktív kapcsolata a színházzal a zeneszerző érdeklődését is a színpad felé irányította. 1840-ben elkészült első operája, a Bátori Mária. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) hasznos segítőtársa operaszerzői munkájában. 1844-ben mutatták be a Hunyadi László c. operát (ugyancsak Egressy szövegével). A Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot Erkel szerzeménye nyerte meg; Himnuszát mindmáig magáénak vallja a nemzet. A szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Ugyanebben az évtizedben született meg újabb operája: a Bánk bán, az utolsó Egressy-szövegre írt opera, mely 1861-ben került színre. Ez jelenti Erkel pályájának a csúcsát. Későbbi operái nem hoztak különösebb sikert és nem is bizonyultak maradandónak. Ennek oka részben, hogy nem talált többé megfelelő szövegíró társszerzőre. Főképp azonban az, hogy a kiegyezés korának légkörében Erkel művészete fokozatosan talajtalanná vált és elsorvadt. Megtiszteltetésben, ünneplésekben továbbra is volt része. 1868-ban az Országos Magyar Daláregyesület vezető karnagyává választotta; új tisztsége jó néhány kórusmű megalkotására késztette. Zenepedagógiai téren is vezető szerephez jutott. Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára. Az 1884-ben megnyíló Operaház főzeneigazgatói címmel tisztelte meg. 1888-ban 50 éves működése alkalmából ünnepelte a főváros, majd 1890-ben 80. születésnapján utoljára lépett pódiumra a Filharmóniai Társaság hangversenyén. 1839-ben nőül vette Adler Adélt, a házasságukból négy jeles képességű muzsikus fiú született: Gyula, Elek, László és Sándor. Erkel a magyar zenei romantikának Liszt mellett a legjelentősebb képviselője. Nevéhez fűződik a m. nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének mély átélésével, kifejezési lehetőségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakkör alelnöke, egy év múlva elnöke. Több játszmája jelent meg a Berliner Schachzeitungban. Emlékére 1952-ben állami díjat alapítottak, mellyel évente (ápr. 4-én) kiemelkedő magyar zeneműveket és zenetudományi munkákat jutalmaznak. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)


   Felvétel a kedvencek közé vagy megosztás másokkal/Bookmark or share this page