Ismertető szöveg: A reneszánszban gyökerező, az udvarházakban készített csodálatos szépségű, gazdag öltéstechnikájú skófiumos hímzés mai adaptációja. Eredetijük leginkább a református egyházaknál, úrasztali terítőként maradt fenn. Ez a gyönyörű munka a Tállyán élő Schneider Imréné, a Népművészet Mestere alkotása. Ő tanította meg az ország hímzőit erre a hímzéstípusra. A magyar úrihímzéseket "varrott" azaz hímzett vagy "írott", azaz rajzolt példák után készítették a hímzők. A varrott példák valójában mintakendők voltak, melyekre egy vagy több motívumot és öltésformát hímeztek. Az írott példák kézzel rajzolt mintakönyvek voltak, amelyekből a mintarajzokat a körvonalak mentén tűszúrásokkal kilyuggatva másolták át a vászonra. A nyugati és keleti ornamentika egyaránt hatást gyakorolt a magyar hímzőművészetre. A nyugat-európai, közelebbről az olasz reneszánsz díszítőművészetnek, nemcsak egyes motívumai, hanem jellegzetes kompozíciói is hatással voltak hímzéseinkre - többek között - a szimmetrikus virágbokrok, a hullámvonal - váltakozó ritmusban elhelyezett virágmotívumokkal - vagy a középponti kompozíció. Jellegzetesen török motívum az egy oldalra hajló ág vagy levél, ami a nemcsak a törökhímzéseken, de csempéken, edényeken is gyakori. Az úrihímzések színezésére, ellentétben a nyugat-európai hímzésekkel, többnyire a színek árnyalás nélküli egymás mellé helyezése jellemző. Leggyakoribb színek az arany- és ezüstfonalak mellett a karmazsinvörös, zöld, kék, sárga, csontszín és halvány lilásrózsaszín. A magyar úrihímzések szépsége azonban - a színek variációján túl - elsősorban a gazdag hímzéstechnikának köszönhető.