Ismertető szöveg: Mátyás-kori kályha Visegrádról (a XV. század második feléből). Művészettörténeti szempontból a csempék nem sorolhatók az emlékanyag legfontosabb darabjai közé: a kőfaragványok, remek ötvöstárgyak, pompás textíliák mellett esetlennek, kezdetlegesnek hatnak. Művelődéstörténeti jelentőségük azonban igen nagy: a könnyebben pusztuló anyagból készített lakberendezési tárgyak - kevés kivételtől eltekintve - eltűntek. Ezek hiányában az ábrázolásokon kívül a kályhacsempékből rekonstruált kályhák tanúskodnak az elpusztult késő középkori belső terek díszítéséről, hangulatáról, színvilágáról. Fontos technikai újításokat is jeleznek a leletek: megváltozott a fűtéstechnika, s a csempékből rakott kályhákkal függ össze a fazekasmáz* elterjedése. Mint a radiátor Mai ismereteink szerint a legkorábbi kályhákat az Alpok nyugati és középső részén, a mai Svájc és Dél-Németország területén állították fel a XIII. század folyamán. A találmány a hűvös éghajlatú területeken gyorsan terjedt, s midőn az éghajlat a XIV. században zordabbá vált, már egész Közép-Európában ismert volt az új fűtési mód. A XV. század végére Európa középső részén kialakult egy egybefüggő földrajzi övezet (Dél-Németország, Svájc, Ausztria, Csehország, Lengyelország, Magyarország), ahol általános volt a kályhafűtés. Az újítás lényege az volt, hogy az addig agyagból tapasztott kemence falába bögre alakú kerámiatárgyakat építettek be, így a fűtőberendezés - akárcsak a mai radiátorok - a megnövekedett felületen több hőt tu-dott leadni. A XIV. század végén már magas, toronyszerű kályhákat építették. Ezzel egyrészt a hőleadó felület növekedett tovább, másrészt a kályha formája a kor stílusához, a függőleges vonalakat erősen hangsúlyozó gótikához alkalmazkodott. A kályhafűtés másik fontos eredménye az volt, hogy könnyebben füsttelenítették a lakóhelyiségeket. Elméletileg ugyan a füsttelenítés független a kerámiaelemek alkalmazásától, mégis - legalábbis Magyarországon - a kályhák terjedésével bővült a füstmentes és fűtött lakóhelyek köre.